Dörnyei Kálmán: A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai

A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjaiKedvenc sztárüjforma csolovekünk most elkricsálja nekünk véleményét egy általunk is ajánlott könyvről:
Egy percig se vegye senki komolyan a következő kérdésemet, hiszen sokakat mélyen felzaklatott az is, amikor Kasztovszky Bélát a magyar Bradburynek titulálták, de az jutott eszembe, hogy ha már van nekünk magyar Bradburynk, magyar Ian McDonaldunk (László Zoltán) és magyar Brandon Hackettünk (Markovics Botond :mrgreen: ), lehet, hogy most a magyar Douglas Adamst is megtaláltuk Dörnyei Kálmán személyében?
Ezt persze így senki nem jelentette ki, viszont legújabb olvasmányélményem, A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai fülszövegében céloznak rá, hogy Dörnyei első sci-fijét a Galaxis Útikalauz stopposoknak ihlette. Ilyet, még ha így van is, akkor sem szerencsés egy fülszövegben megemlítni, hiszen két dolog történhet:
a) az olvasó felháborodva és előítéletekkel telve, méregből durálja neki magát az olvasásnak, mondván: Adams utánozhatatlan, és az első oldaltól kezdve a szőrszálat fogja hasogatni,
b) megemelkedett élvezetszint-elvárásokkal gyürkőzik neki a szóban forgó műnek, jó eséllyel azonnal azokat a részleteket fogja kiszúrni, amiken nem veszi észre az adamsi inspirációt, és az első oldaltól kezdve a csomót fogja keresni még a kákán is.

Igyekeztem, hogy ne így legyen; kitisztított tudattal vettem kézbe a még meleg könyvet, sem a) sem b) verzió, nem vezérelt más, csakis a puszta kíváncsiság, amikor olvasni kezdtem – és már az első néhány fejezet után tudtam, hogy sok minden mást nemigen fogok csinálni, amíg az utolsó oldalig le nem legeltem.

A könyv (megjelent az Athenaeum gondozásában) első néhány fejezete nagyszerű ötletparádé; bemutatja az életet az ötödik évezredben, megtudhatjuk, hogy a világegyetemben már billiószám nyüzsögnek az értelmes idegen fajok, megismerkedünk a sajátos külsejű Nordyval, a főszereplővel és nem kevésbé különös családjával: hősünk anyja ugyanis kissé önimádó apjának a klónja, majd később a barátaival is, akik kalandjai során elkísérik. Nordy ugyanis egy sikertelen egyetemi vizsga után elhagyni kényszerül a Földet, ha nem akarja, hogy a megsemmisítés után huszonhetedszer is klónozzák szerető szülei. Szívesen írnék részletesebben a környezetről és az egyetemi vizsga lefolyásáról, de az író tényleg annyira bőkezűen bánik az ötleteivel, hogy lehetetlenség kiragadni egyet-kettőt közülük. A lényeg, hogy Nordy egy távoli világon élő nagyapjához készül harmadmagával, ám az odaút még az ötödik évezred elképesztő utazási lehetőségei mellett sem teljesen zökkenőmentes. Először az Intergalaktikus Rendészeti és Védelmi Hivatal ügynökeinek nézik őket, és fontos feladatot bíznak rájuk, majd belecsöppennek egy háborúba is, amelyet Processor tábornok géplényei és Tauk ősfa növénykatonái vívnak egymással, és sok viszontagság után jutnak csak el Freddy nagyapához. Sajnos a szülői gondoskodás itt, az isten háta mögött is utoléri hősünket, aki így minden igyekezete ellenére visszakerül a Földre társaival együtt, és nem kisebb tennivalójuk akad odahaza, mint az egész Naprendszer megmentése.

Pörgősen indult a történet, ám az ötödik fejezetnél egy kissé elbizonytalanodtam. Egészen addig azt hittem, végig kitart majd a pezsgő road-movie hangulat (mint az Útikalauznál vagy Sheckley Kozmikus főnyereményénél), ám ekkor űroperába való háborús részek következtek, ahol az író ugyan továbbra sem fukarkodott az egészséges mértékű idiotizmussal, mégis megszakadt egy kissé a ritmus. Néhány fejezeten át azt is hittem, hogy itt kifújt a történet, valahogy olyan érzésem lett, hogy Dörnyei egy fantasyn edződött író, aki első kirándulását teszi az sf világába, és ennyire futotta neki: erős kezdés után jönnek az űrcsaták, s a történet minden igyekezet, minden viccesen-abszurd kellék ellenére sablonosságba fullad. Tudom, fontos volt a történet szempontjából ez az epizód, a leírások, a stílus itt is élvezetesek, mégis nyögvenyelősen haladtam vele, és úgy érzem, ha még egy fejezettel többre sikerül, eltolódtak volna az arányok a könyvben. Éppen jókor folytatódott Nordyék űrodüsszeiája ahhoz, hogy még a kezdeti lendülettel tudjam felvenni a fonalat, de nem sokon múlott. Sokkal több lehetőséget tartogat a magabiztos történetvezetés szempontjából egy utaztatós regény, mint egy tizenkettő-egy-tucat űropera, még akkor is, ha Arthur Dent vagy Thomas Carmody kalandjaihoz képest (hogy Gulliverről ne is beszéljünk) itt jóval kevesebb az erkölcsi tanulság vagy a filozófiai mondanivaló, és a szatíra is lényegesen kevesebb szerephez jut.

Ez a regény persze nem is próbálja még csak a látszatát sem kelteni annak, hogy az említett művek nyomába akarna érni: nem kíván többnek mutatkozni, mint amit a címe ígér. A lezser stílus egyáltalán nem tolakodó, mint sok más (elsősorban a kilencvenes évekre jellemző) humorosnak szánt magyar fantasztikus műben – amelyek, megjegyzem, szinte kivétel nélkül paródiák voltak, és igen fárasztó volt öncélú, erőtlen szellemeskedésük (szellemtelen erőlködésük). Ami engem illet, én mindig is szerettem sci-fiben ezt a fajta könnyed hangvételt, és örülök neki, hogy Dörnyei nem esett át a ló másik oldalára. Tényleg nem kell állandóan görcsölni meg sznoboskodni, nem lehet folyvást Strossokat meg Doctorowokat bújni, és a hard sf is úgy megfekszi az ember gyomrát, mintha csak a sülteket nyomatnánk, gyümölcs meg egy szál se. Szerintem aki az olvasásban nem mindig a megvilágosodást keresi, hanem néha kikapcsolódni is szeretne, nyugodtam megpróbálkozhat a Nordy Foxszal. Minden benne van, ami kell, a kötelezően sztereotip figurák (különc és peches főhős, kicsit link, kicsit bugyuta legjobb barát, szépségmániás csinibaba barátnő, bölcs-bohém nagyapa, félelmetes hatalommal bíró extradimenzionális idegen lény) jelleme a lehetőségekhez mérten kidolgozott, megkülönböztethető és szerethető, a hangnem barátságos, de nem haverkodó – remekül eltalált limonádé-scifi.

Két hibát találtam benne, amit nem lett volna szabad elkövetni. Az egyik (kevésbé súlyos) a droid szó használata gépembereknél. Szerintem a droid jobb, ha megmarad a Star Wars világában, a sci-finél nincs akkora átjárhatóság, mint a fantasy esetében. Ott bármelyik műbe tehetünk orkot vagy trollokat, teszem azt: replikáns viszont csak olyan történetben szerepelhet, amelyikben legalább egy Rick Deckard is akad, és én úgy érzem, ez a droidokra is igaz. Sokkal súlyosabb hiba volt véleményem szerint a Chuck Norris-os poént benne hagyni: a CN-mánia múló divathóbort, és pár év elteltével inkább gáz lesz mint vicces egy ilyet bedobni. Olyat tett a művel, mint egy meggondolatlanságból elkövetett börtöntetoválás. Az elégedettségre okot adó leleményekről ellenben több oldalas listát lehetne írni, ne essünk pánikba. Úgyhogy egy szó mint száz: kellemes perceket szerzett nekem ez a könyv, és ezt megköszönöm Dörnyei Kálmánnak. Ha tökéletes nem is lett, mindenesetre nagyon jó úton halad, ráadásul biztosította magának azt, hogy ha legközelebb az ő nevét látom egy sf-könyvön, ne habozzak beszerezni.
by Chelloveck

Reklámok

0 Responses to “Dörnyei Kálmán: A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai”



  1. Hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s




Twitter

RSS

rss

Add to Google

Szavazás

PageRank modul

Google Pagerank, SEO tools

Blog Stats

  • 97,676 hits

StatCounter

ingyenes webstatisztika

%d blogger ezt kedveli: